Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, háborúból hazatérő katona. Ment egyik faluból ki, a másikba be, rongyosan szegény s éhesen. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel. Bekérezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Itt reá uszították a kutyát, ott meg olyan szegénynek tették magukat, hogy semmijük sincs.
Hát, így ahogy menegetett, elhatározta magában, hogy megáll a következő háznál, legyen az bárkié is, és főz egy levest. Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt.
– Jó napot, öreganyám!
– Adjon isten, vitéz uram!
– Hát, hogy s mint szolgál az egészsége?
– Szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?
– Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen.
– Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem.
– Hát – azt mondja a katona – én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né e, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem.
– Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég – nyugodott meg az öregasszony, csak nincs, amit beletegyek.
Na, megmosta a katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony. A katona még meg is kóstolta.
– Hát jónak jó – csettintett a nyelvével-, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne.
– Hozok én sót, van nekem!
Beletette a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja:
– Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne.
– Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett az öregasszony.
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az öregasszonyt. Azt mondja megint a katona:
– Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű!
– Van nekem kolbászom is – ajánlotta az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamarából.
– Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a katona.
– Hozok, hozok!
Hozott az öregasszony két darab kolbászt. A katona beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja.
– Tudja-e, ha van egypár szem pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját egészen.
– Van nekem az is – húzta ki magát büszkén az öregasszony -, hozok én azt is.
Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe.
Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak.
– Kóstolja csak meg, most be jó!
Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét.
– Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni.
Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona:
– Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az nincsen?
– Van nekem az is – tüsténkedett az öregasszony.
Hamar még egy pár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a katona.
– Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni!
Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához.
– Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani.
– Dehogynem! – vágta rá rögtön a katona. Elmosolyodott a bajusza alatt.
– Száz forintért bizony odaadom.
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni. A katona a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje.
Most, hogy jóllakott, s volt száz forintja, vígan rótta az utat estig, amíg nem talált megint egy másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest.
Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest tudott főzni a szegény öregasszony abból a kőből, azt én nem tudom.
