Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt egy bakkecskéjük meg egy kosuk. A bakkecske meg a kos jó barátságban voltak: ahova a bakkecske ment, oda ment a kos is. Ha a bakkecske a veteményeskertbe ment káposztát lopni, a kos követte. Ha pedig a virágoskertbe füvet legelni, a kos oda is utána ment.
– Azt mondom én neked, asszony – szólt az ember a feleségéhez -, hajtsuk el a háztól ezt a kecskét meg a kost, mert sem a veteményeskert, sem a virágoskert nem marad meg tőlük.
– Hordjátok el magatokat, ne lássalak benneteket többé az udvaromon! – kiáltott a gazda a két jó barátra.
Amint a bakkecske meg a kos meghallották ezt, tarisznyát varrtak maguknak, és elindultak világgá. Mennek, mennek, mendegélnek, hát egyszer csak egy farkas koponyát találnak a mező közepén. A kos erős volt, de igen félénk, a bakkecske viszont bátor, de igen gyenge.
– Emeld fel a farkas koponyát, kos barátom, te vagy az erősebb – szólt a bakkecske.
– Vedd fel inkább te, te vagy a bátrabb!
Addig vitatkoztak, amíg aztán közös erővel fel nem emelték, és bedobták a tarisznyába. Tovább mennek, mendegélnek, hát Látják: tűz lángol az egyik mezőn.
– Menjünk mi is oda, ott tölt|ük az éjszakát, hogy a farkasok fel ne faljanak.
Odamennek a tűzhöz. A tűz körül három farkas ült, kását főztek. Mit tehetett a két jó barát, jó estét kívánt a farkasoknak.
– Jó estét, jó estét! – örültek meg a farkasok.
– Még nem fő a kásánk, de most már hús is lesz hozzá belőletek!
Megijedt a bakkecske, a kos is igen megrémült. Eszébe jut a bakkecskének a farkas koponya.
– Vedd csak elő, kos barátom, azt a farkas koponyát!
A kos benyúlt a tarisznyába, és kivette a koponyát.
– Nem ezt, hanem a nagyobbikat! – mondja a bakkecske.
A bárány megint kihúzza ugyanazt.
– Van ott még nagyobb is, azt add ide!
Megrémültek a farkasok, azon kezdték törni a fejüket, hogyan szökhetnének meg innen: ,,Mert ez olyan két jószág, hogy a fejünket veszi, lám csak, egyre- másra húzzák elő a tarisznyából a farkas koponyákat!”
Megszólal az egyik farkas:
– Úgy látom, nagyszerű társaságunk lesz a vacsorához, a kása is szépen fő már, de fel kellene még önteni egy kis vízzel. Elszaladok vízért a kútra.
Azzal fogta magát, és már szaladt is. Közben gondolja magában:
,,Süllyedjen a pokol fenekére a társaságotok!” Várja a másik két farkas, mikor tér vissza a társuk, de közben ők is azon gondolkoznak, miként illanhatnának el innen.
– Elment az a gézengúz, aztán bizonyára leült valahol, a kását meg nincs mivel felönteni. Török egy vesszőt, megyek, visszakergetem.
Ezzel szedte is a lábát, többé vissza se tért. A harmadik farkas tovább üldögélt nagy rémülten.
– Utánuk megyek már, megnézem, mi történt velük!
Már szaladt is, örült, hogy elmenekülhet.
Ekkor azt mondja a bakkecske a kosnak:
– Na, komám, most már kapjuk be egykettőre ezt a kását, aztán szedjük mi is a lábunkat!
Hamarosan bekapkodták, aztán, uccu, neki, vesd el magad!
Az első farkas ezalatt így gondolkodott:
,,Hát nem szégyen három farkasnak megijedni egy bakkecskétől meg egy kostól? Menjünk csak vissza, faljuk fel a bitangokat!”
Mire a farkasok visszatértek, a két jó barát már kiürítette az üstöt, kereket oldott, és felmászott egy magas tölgyfára. Törik a fejüket a farkasok, hol találhatnák meg a bakkecskét meg a kost. Elindultak a nyomukban, és megtalálták őket a tölgyfán. A bátor bakkecske felmászott egészen a tölgyfa tetejére, a kos pedig, mivel félénkebb volt, lejjebb maradt.
– Te vagy az idősebb – mondja a két fiatalabb farkas az öregnek -, te mondd meg, hogyan hozzuk le onnan az ebadtákat.
Hanyatt feküdt az öreg farkas a fa alatt, és elkezdett varázsolni. A kos remegve ült az ágon, de félelmében elvesztette egyensúlyát, és ráesett a farkasra. A bátor bakkecske nem sokáig gondolkozott, elkiáltotta magát:
– Hozd csak fel ide azt az öreg farkast, majd én ellátom a baját!
Felpattantak erre a farkasok, nekiiramodtak, hogy csak úgy porzott utánuk az út. A bakkecske is lemászott a nagy fáról, elmentek a mezőre, kalibát építettek, és még ma is ott élnek, ha meg nem haltak.
